Egy szerethető Dyno – Dynaudio Emit M20 hangsugárzó teszt

A Dynaudio márka már hosszú évek óta nagyon jó hírnévnek örvend, mégis csak ritkán futunk össze a gyártó egy-egy modelljével. Ezért is örültünk, mikor egy közeli ismerősünk néhány napja egy pár Dynaudio Emit M20 párat hagyott nálunk, amit gyorsan meg is hallgattunk.

Az Emit M20-ak egy rendszerfelszámolás közbeni csereügylet során kerültek ismerősünkhöz, így már egy bejáratott, a mellékelt garancialevél alapján egész pontosan 10 hónapot üzemelt páros került hozzánk. Ennek felettébb örültünk, mert így nem kellett a bejáratás végtelenül unalmas és gyakran hosszadalmas procedúráját végigszenvednünk. Nem is marad más hátra mint az, hogy alaposabban szemügyre vegyük aktuális tesztalanyainkat, ezt követően pedig meghallgassuk milyen produkcióra képesek.

Megjelenés és tulajdonságok

Az Emit M20-ak szatén-fekete színben érkeztek, állapotuk megkímélt, méretük pedig „polcsugárzó” létükre eléggé tekintélyesnek mondható. Súlyuk sem a „pehely” kategóriába tartozik, ami a 25 mm vastag MDF-ből készült dobozoknak is köszönhető.

Kinézetükre leginkább a „skandinávosan letisztult” vagy a „minimalistán modern” jelzők illenek a legjobban, mivel a dobozok teljesen mentesek bármilyen formai játéktól és öncélú dízájnelemtől. A formát a szögletesség uralja, a frontoldali sarkok és élek enyhe letörést kaptak, de mindezek ellenére az Emit M20 mégis elegáns megjelenéssel bír.

A gyári adatokból kiderül, hogy a 25 mm vastag falak közé nem került további erősítés, mivel a mérnökök így is eléggé merevnek érezték a dobozokat, amit mi is ellenőriztünk. A dobozok oldallapjai kopogtatásunkra tompa választ adtak, ami valóban a mérnökök álláspontját erősíti.

A hangszórókészlet egy 28 mm-es laza szövésű, lágy dómból és egy 17 cm-es MSP (magnézium-szilikát polimer) membránnal készült mély-középsugárzóból áll, mely utóbbi porvédője a jellegzetes „dynaudios” jegyeket viseli magán. A hangsugárzók érzékenysége 86 dB, ami az átlagosnál kissé alacsonyabb, így feltehetően nagyobb teljesítményű erősítőre lesz szükség a megfelelő meghajtáshoz. A terhelhetőség 150 W, az impedancia pedig 4 ohm. A katalógusadatokból az is kiderül, hogy az Emit M20 frekvenciaátvitele 50  Hz és 23 kHz között +/- 3 dB-en belül marad, ami teljesen hihető és egyben dicséretes adat.

A gyártó külön megemlíti, hogy a tervezés során nagy hangsúlyt fektettek a nem kívánatos rezonanciák csökkentésére, így a hangszórók kosara és a doboz vastag előlapja közé lágy gumigyűrűk is kerültek. A hátoldalon egy áramlástanilag megtervezett reflexport kapott helyet, melyet specifikusan a doboz és a mély-közép hangszóró méretéhez, valamint egyedi tulajdonságaihoz terveztek. A hátoldali nyílás alatt kaptak helyet az átlagosnál szebb kinézetű és egyben minőségi, banándugók fogadására is alkalmas csatlakozók, melyek kettős kábelezést nem tesznek lehetővé, de ez utóbbit mi a legkevésbé sem szoktuk hátránynak tekinteni.

Meg kell említenünk azt is, hogy a gyártó a garanciát sem aprózta el és már ennél a viszonylag olcsó modellnél is 8 évet biztosít, ami a jövőbeli tulajdonosok részére több, mint megnyugtató adat lehet.

Meghallgatás

Az Emit M20 meghallgatásánál nem akartunk túllőni a kategóriáján és árban megpróbáltunk ésszerű partnereket párosítani mellé. Rövid tanakodást követően választásunk a NAD C368 erősítőre és az Onkyo NS-6170 hálózati lejátszóra esett, az összeköttetésről pedig az Inakustik Excellenz kábelei gondoskodtak. A dobozok alá Norstone Stylum 2 állványok kerültek és kezdődhetett is a meghallgatás.

Sokat hallott jazz zenéink kellemesen és valószerűen szólalnak meg. A színpad rendkívül tágasnak hat, a részletek aprólékosak, az alsó tartományról pedig sokkal nagyobb méretű dobozok jutnak az eszünkbe. A tér minden irányba kiterjed és bőven túlér a dobozokon, a megszólalás kissé visszafogott, de ennek ellenére megfelelően dinamikus és élénk. Az énekhang természetes és jól artikulált, az énekes szépen elkülönül a zenekar tagjaitól, de ennek ellenére mégsem lóg ki a  sorból.

Zorán gitárjátéka élethű és részletgazdag, a megszólaló énektől pedig végigfut a hideg a hátunkon, ami mostanában sajnos egyre ritkábban fordul elő. A bekapcsolódó hangszerek szépen sorban tűnnek fel a háttérben, a zenészek helye jól pozicionált, a  színpad pedig megfelelően széles és mély. A sok apró részlet kellemesen körülvesz bennünket és néha már olyan érzés kerít a hatalmába, mintha a művész ott ülne közvetlenül előttünk.

Könnyedebb műfajra váltva az is kiderül, hogy Yello albumunk elektronikus hangkavalkádjával is megbirkózik, de valahogy mégsem tartozik a kedvencei közé. A produkció, bár nem rossz, de az alsó tartomány pontossága csökken, a legmélyebb hangok kissé bizonytalanná és egy kissé elnagyolttá válnak. Mindezekből a pontosságot bánjuk leginkább, amiért cserébe akár a legalsóbb frekvenciák közül néhányat be is áldoznánk. De ne legyünk telhetetlenek, ez mégis csak egy aránylag olcsó árcédulával rendelkező hangsugárzó, ami az érte kifizetendő összegért cserébe igencsak meggyőző produkcióra képes.